Reggel tíz, Tádé ébred. Nesokkal később összevizezi törölközőjét, percekkel később cipőt húz a föld ellen. Arra gondol, ma semmi kedve. Az uccára lépve felnéz az égre, és eszébejut, hogy egyúttal lefelé is néz. Ettől rögtön megjön a kedve.

Továbblépdelése következtében egy szárnyashangyát széttapos, persze erről fogalma sincsen. Pontosabban fogalmazva van fogalma, sőt nagyon is tisztában van. Szegény szárnyashangya pont igyekezett valamerre. Bár az is igaz, hogy négy másik fajtársa kifejezetten nem kedvelte, sőt, valahol nem annyira mélyen féltek is tőle. Tádé tanácstalan, az utca másik oldalán Paul McCartney közlekedik. Tádé int egyet felé, hátha visszainteget a méltán híres zenész. McCartney szomorú, hogy a Beatlesnek annyi, közben érzi, hogy büszke a Yesterday-re.

A föld forog a tengelye körül, mikor az Atlanti-Óceán közepe felé egy eltévedt gólya kétségbe esik, de szerencsére minden a legnagyobb rendben alakul.

Tádé ömagához képest viszonylag a megszokottól eltérő mértékben, mégis szinte észrevehetetlenül megremeg.
- Talán megváltozik minden? Igen. Éppen megváltozik minden. Minden megváltozik mindig. Mindjárt megin. - gondolta, és nem csodálkozott, dacára, hogy csodálta a csodát. Hozzárendelte gyorsan a megfelelÅ‘ fogalmakhoz a megfelelÅ‘ tárgyakat, és újfenn’ két lábbal állt a meggyÅ‘zÅ‘dés mindennapjainak szilárd talaján.

Ezzel egyidőben és térben a retináján nem átallottak az előző pillanatban beömlött fotonok milliói milliónyi ingerületet továbbítani Tádé fejének hátsóbb részei felé, hogy miért is, azt talán a fotonoktól volna a legcélszerűbb megérdeklődni. Bár Tádé szerint a kis fotonok csak hebegnének-habognának, hogy őket aztán csak úgy küldték, meghogy nem lett elmagyarázva pontosan még csak az sem, hogy hova mennek, hát az meg aztán végképp nem, hogy mi célból. Talán panaszkodnának a rettentően feszes tempó miatt is, amit diktálniuk kell, hiszen mint a jelen távlatokig megismert világegyetemünk leggyorsabb résztvevői, ők aztán sohasem maradhatnak szégyenben. Nemsokkal ezután Tádé cigarettára gyújtott, s mint azt már mindannyiunk megszokhatta, az öngyútó lángjának vélt iránya felől fotonok újabb milliói kezdték meg beláthatatlan útjukat a sokmilliomodik újabb fénygömb megannyi irányába szétszóródva.

Ezt követően - és talán ki tudja mily mértékben ebből is következően - földi távolságmértékrendszeri meghatározottságában hozzávetőlegesen két-három kilóméter per órás átlagsebességel Tádé a konyha felé igyekezett, ahol háztartási gépek kisebb csoportja várakozott végtelen türelemmel. Egy pohár hűtőhideg teával a kezében Tádé egy végtelenül unalmasnak ható hatodrangú akció-thriller felé vette az irányt, gondolta mire a filmnek vége lesz, ő már alszik. Útközben a tea hőmérséklete a hűtőtől Tádé keze felé vette az irányt, gondolta ez az elenyészőnek tűnő energiakülönbség sem maradhat elrendezetlenül, hiszen neki is megmondták annakidején, hogy rend a lelke mindennek. Tadé speciel semennyire sem foglalkozott a tea hőmérsékletének lelkivilágával, sokal inkább üdvözölte annak viszonylag alacsony mivoltát.

Az akció-thirller képkockáiról a meglehetősen pontatlanul motivált negatív hősök átmenetileg elégedett arcvonásai köszöntek vissza, Tádé gondolta is, hogy megy ő még a pozitív címszereplő utcájába. Ennyi részvétel a film emocionális erőforrásaiból Tádénak éppen elegendő volt, nemsokkal eztuán már aludt is. Zsombor nemsokkal ezelőtt is aludt már.

Mindekettejük minden bizonnyal kiváncsian várta az elkövetkező napot, mikoris bolygónk rájuk eső része újra - nem tudni pontosan hányadszor - a központi csillag felé fordul majd.

Idővel kifejtem, mennem kell fürödni. Fehér ember sokat beszél, a cigit is elszívtam.