Neil, és én nagyon jól megértjük egymást. Történt egyszer, hogy csak úgy összetalálkoztunk kedvenc üzletünk előtt, ahogy általában. Nagyon gondterheltnek tűnt, szemeit nem tudta rajtam tartani. Vonzotta őket a föld, valami szörnyű fájdalom súlya húzta alá.

-Mi van veled, csibész? -kérdeztem némi derűt átömlesztve 89 dB-es lökettel a fülén, titkon reménykedve, hogy ma nem kell mások keserűségét egész nap a lelkemben érlelnem.

De még mielőtt válaszolhatott volna, egy ismerős arc hívta fel magára figyelmünket a jobb vállam mögül, ahogy kilépett az

üzletből.

-Figyelj, -kérdezte izgatott hangon, de fegyelmezett arccal, és türelmesen megvárta, míg teljesen odafordulok hozzá,és leveszem a fülest a fejemről,- most már nagyon-nagyon érdekel, hogy miért kiabálsz itt pár hete minden reggel, ezzel a bábúval?

Nem értettem teljesen a kérdést. Mostanában gyakran találkozni ilyesmivel.

Furcsa, aznap végig fájt a fejem. Aztán este, Miles kifújta valamennyire.