Jazzz
Neil, és én nagyon jól megértjük egymást. Történt egyszer, hogy csak úgy összetalálkoztunk kedvenc üzletünk előtt, ahogy általában. Nagyon gondterheltnek tűnt, szemeit nem tudta rajtam tartani. Vonzotta őket a föld, valami szörnyű fájdalom súlya húzta alá.
-Mi van veled, csibész? -kérdeztem némi derűt átömlesztve 89 dB-es lökettel a fülén, titkon reménykedve, hogy ma nem kell mások keserűségét egész nap a lelkemben érlelnem.
De mĂ©g mielĹ‘tt válaszolhatott volna, egy ismerĹ‘s arc hĂvta fel magára figyelmĂĽnket a jobb vállam mögĂĽl, ahogy kilĂ©pett az
üzletből.
-Figyelj, -kĂ©rdezte izgatott hangon, de fegyelmezett arccal, Ă©s tĂĽrelmesen megvárta, mĂg teljesen odafordulok hozzá,Ă©s leveszem a fĂĽlest a fejemrĹ‘l,- most már nagyon-nagyon Ă©rdekel, hogy miĂ©rt kiabálsz itt pár hete minden reggel, ezzel a bábĂşval?
Nem értettem teljesen a kérdést. Mostanában gyakran találkozni ilyesmivel.
Furcsa, aznap végig fájt a fejem. Aztán este, Miles kifújta valamennyire.