Zsombornak a minap rettentően elege lett a novellácskák egysíkú, humortalan, beégett, fáradt hangulatából, melyben ráadásul önszánta nélkül szerepelt. Tádé megpróbálta megnyugtatni, de Zsombor hajthatatlan volt.

-Írjál jobbat, baszod. - érvel Tádé.
-Nem. - útasít Zsombor el.

Jó sok galambra ráijesztettek, ahogy átsiettek az egyik főtéren a sok közül, de ez láthatóan csak a madarakat zavarta. Szegények mehettek megin’ egy kört, mielőtt újra a főtéren mászkálhatnak jól meghatározott céllal.

Az emberiség másik nagyjából fele eközben az igazak álmát alussza, hiszen ott este van. A föld fele mindig álmodik.

“…Mitől lehet Tádénak jó kedve…” - gondolkozott rajta ő maga. Belemajszolt egy fürjtojásba, elkezdte ízekre szedni. Félreérthetően itta a kávéját aznap akkor. Megszívlelte újra, amit a létező világ sugalmazott neki, bár nem értette pontosan, vagyis nem szívesen tudta mit nevezzen értésnek.

Zsombor váratlanul feszülten várta egy pontosan előrelátható végtelenül gyengén dramatizált filmjelenet végét. A jelenet végeztével zsebretett belőle valamit, bár erre semmilyen jel nem utalt éppen akkor. Máskor meg utalt, de az meg nem lesz ideírva.

“Félelmetes lehet vonatozni.” - gondolta egy kíváncsi tizenéves, aki még soha nem ült vonaton. Soha nem állt vonaton. Tanórák ötpercei közötti szünetekben fantasztikusan friss gondolatai támadtak ezután, de sajnos senkinek nem adta tudtára, sőt ő maga is el fogja felejteni nagyjából két év múlva.

“…Eszelősen türelmes hegyvonulatok némely dologhoz képest villámgyorsan gyűrődnek egymás alá-fölé, kialakítva a táj pillanatnyi arculatát, melynek legtöbbjük számára semmi egy jelentősége sincsen az ég egy adta világon. Kétségkívül bátrabb hegyvonulatok éreznek valami fogalomszerűt, amely a tájéhoz hasonlatos, de sokmindenre ugyan nem tudják használni, ráadásul más hegyek előtt vállalhatatlannak tartják ezeket a gyenge pillanataikat.

Egy merőben más dimenzióban merőben más enitások merőben más formában merőben más mértékekkel mérhető történéseket állítanak elő, a legycsekélyebb gyanúja nélkül a mi dimenziónk létezésének…” - olvassa Tádé egy nehezen megfogható blog sorai között.

Zsombor kenyeret szeletel ügyelve a szelet vastagságára, majd megunja, és nem ügyel a szelet vastagságára többé. Jóllakva azon nyomban elkezd újra éhes lenni, majd feltételezhetően kábé öt óra múlva újra ismét falatozásba kezd. Undorítja a több kilós marcipánok gondolata, a strucctojásból készült alig átsütött tükörtojáséval együtt. A naprendszert aznap nagyon nem érdekli semmi.