Zsombor és Tádé | № 014.
“…MitÅ‘l lehet Tádénak jó kedve…” - gondolkozott rajta Å‘ maga. Belemajszolt egy fürjtojásba, elkezdte Ãzekre szedni. FélreérthetÅ‘en itta a kávéját aznap akkor. MegszÃvlelte újra, amit a létezÅ‘ világ sugalmazott neki, bár nem értette pontosan, vagyis nem szÃvesen tudta mit nevezzen értésnek.
Zsombor váratlanul feszülten várta egy pontosan elÅ‘relátható végtelenül gyengén dramatizált filmjelenet végét. A jelenet végeztével zsebretett belÅ‘le valamit, bár erre semmilyen jel nem utalt éppen akkor. Máskor meg utalt, de az meg nem lesz ideÃrva.
“Félelmetes lehet vonatozni.” - gondolta egy kÃváncsi tizenéves, aki még soha nem ült vonaton. Soha nem állt vonaton. Tanórák ötpercei közötti szünetekben fantasztikusan friss gondolatai támadtak ezután, de sajnos senkinek nem adta tudtára, sÅ‘t Å‘ maga is el fogja felejteni nagyjából két év múlva.
“…EszelÅ‘sen türelmes hegyvonulatok némely dologhoz képest villámgyorsan gyűrÅ‘dnek egymás alá-fölé, kialakÃtva a táj pillanatnyi arculatát, melynek legtöbbjük számára semmi egy jelentÅ‘sége sincsen az ég egy adta világon. KétségkÃvül bátrabb hegyvonulatok éreznek valami fogalomszerűt, amely a tájéhoz hasonlatos, de sokmindenre ugyan nem tudják használni, ráadásul más hegyek elÅ‘tt vállalhatatlannak tartják ezeket a gyenge pillanataikat.
Egy merÅ‘ben más dimenzióban merÅ‘ben más enitások merÅ‘ben más formában merÅ‘ben más mértékekkel mérhetÅ‘ történéseket állÃtanak elÅ‘, a legycsekélyebb gyanúja nélkül a mi dimenziónk létezésének…” - olvassa Tádé egy nehezen megfogható blog sorai között.
Zsombor kenyeret szeletel ügyelve a szelet vastagságára, majd megunja, és nem ügyel a szelet vastagságára többé. Jóllakva azon nyomban elkezd újra éhes lenni, majd feltételezhetÅ‘en kábé öt óra múlva újra ismét falatozásba kezd. UndorÃtja a több kilós marcipánok gondolata, a strucctojásból készült alig átsütött tükörtojáséval együtt. A naprendszert aznap nagyon nem érdekli semmi.