az idő első neki futásra

Végre ittvan, megérkezett az újabb konyhafantasztikum, mégpedig az idővel foglalkozvást. Vágjunk is bele (így visszatekintve a konyhatudomány nr.001 sokkal helyesebb kis irat lett, de ez el ne riasszon bárkit is).

Kezdjük az órával, bár amit mondani készülök, elég triviális, bemelegítésnek mégis megteszi. Mi is egy óra (h). Legyen egy huszonnegyed nap. Az meg egy földfordulat, mint ismeretes. Egy év, az meg egy földkör (a nap körül). Amikor időpontokról, időtartamokról beszélünk, gyakorlatilag a történés viszonyát fogalmazzuk meg bolygónk mozgásához képest, semmi más nem történik. Ennek az egésznek egy másik bolygón nem volna túl sok értelme. Minket sem izgat, hogy a Plútó mennyit „fut”, amíg a főttojás már éppen jó.

Ottvan a fényév, sőt a fényperc is ott van. A nap tíz fénypercre van tőlünk, ahogyan a tudomány – az űrkutatás - azt elénk tárja. Vagyis a nap fénye, egy 144-ed földfordulat által „mutatott” időszelet alatt ér el hozzánk. Azt mondjuk ilyenkor, hogy a nap fénye által kibocsájtott foton ha elindul, akkor mire ideér, a föld egy 144-eddel már el lesz fordulva. Gyakorlatilag egyazon „időben és térben” történő mozgásokat hasonlítunk össze. Ez nem időmérés. Magához az idő fogalmához ennek nagyon-nagyon, de nagyon kevés köze van, ahogyan ezt én látom. Nevezhetnénk sokkal találóbban „mozgásösszehasonlítás”-nak, vagy változásviszonyításnak (igaz, ezek az elnevezések hosszabbak).

Ennyi erővel mérhetnénk az időt cigarettával is. De nézzenek csak oda, hiszen ez már elő is fordult. Vegyük szemügyre az alábbi példát.
-Mikor indulsz? – kérdezi az egyik.
-Egy cigi, és már úton is vagyok. – válaszolja a másik.

Nos, a fenti párbeszédben az időmérés metódusa semmivel sem különbözik a perc alapútól. Jóhogynem mingyár’ valami kis üvegcsével mérünk időt, hogy mondjuk mennyiszer folyik le rajta egységnyi homok. Ja, de.

Mondjuk hát el, hogy az idő fogalma sokszor keveredik össze a mozgás fogalmával. Ha minden megállna, egy nagy gigantikus „nem ér megmozdulni” érvénybe lépne, vajon honnan tudnánk, hogy az idő múlik? Vagy nem is múlna? Vagy múlna? Vagy mindegy, hogy múlna-e, vagy sem, ha egyszer úgyse’ mozog semmi? Ez utóbbi egy elég valószinű verzió.

Egész jól halad a dolog. Tehát ilyeneket, hogy óra, meg perc, meg cigi, már nem nevezünk időnek. Kicsit vizsgáljuk meg a jelen, múlt, jövő szavainkat (egyenlőre csak magyarul). Szinte mindegyik mozgásra is utal. De a konyhatudományos kutatások, és tézisek ugye mit sem érnek a megbízható gyenge példák nélkül. Ezért vizsgáljuk meg a buszmegálló tézist (ezt még Pécsen a 30-as járat ihlette).

Amíg várok a 30-asra az Ifjúság úton, addig a busz számomra jövő. Az én jelenembe akkor fog „belépni”, amikor meglátom az utca végén. Akik felém utaznak rajta, nekik már „rég” jelen a 30-as, de nekem mindaddig jövő, amíg nem lesz jelen az utcában. A jelenlét ügyesen összefonódik a jelen fogalmával (az angol „present” szó is ugyanezt a kettősséget mutatja). Az, hogy mennyire vagy informált, az nagy mértékben befolyásolja a személyes jelenedet, nem?

Azokban az időkben, amikor a bolt fél napi járóföldre volt (ez is egy szép fogalom, ahogy a bolygó forgása, és a telepes bácsi gyalogolása távolságmérésre szolgál), ha valaki a bolttól mégis egy perc alatt hazaért volna, az időutazónak számíthatott volna, pedig talán csak egy helikopterre szállt fel viccből.

Egyre konyhább ez az okfejtés, ennyire nem akartam elkanyarodni. De lehet, hogy mégis.

Gyorsan játsszunk el az időutazás fogalmával. Hamar mondjuk ki, hogy ha egy asztal van előttünk, akkor az később majd már hulladék lesz, ott meg majd elkezd oszlásnak indulni, sok kis állatka megeszi, tehát többek között mondjuk hangya formában is létezni fog majd. Nemsokkal ezelőtt pedig még egy fűrészüzemben készült, amit egy jókora „fa ciklus” előzött meg, ráadásul azelőtt meg egy mag volt, de az asztal van abból is, amit a fa élete során magába szipkázott a földből. Lényeg, hogy egy asztal az idő dimenziójában eléggé sokféle tud lenni, jóval több, mint egy asztal. Az anyag nem vész el, csak átalakul (hova is veszne el, micsoda egy hülye dolog ez). Ezt most picit tegyük félre - legalábbis az asztalt -, de el ne felejtsük.

Szóval ha valaki beszáll egy időgépbe, akkor ha mondjuk ő elindulna így visszafelé az időben, akkor ő maga is egyre fiatalabbá kellene, hogy váljon, sőt, az időgép alkatrészei is el kellene hogy „induljanak” a korábbi állapotuk felé. Vagy az anyag gyorsan csak a mi kedvünkért leduplázódik? Ha én vissza akarnék menni 1995-be, hogy megnézhessem moziba a Toystory-t, akkor a gondviselés gyorsan csinál belőlem, meg az éppen általam belélegzett levegőből, meg az előbb beharapott KitKat falatból egy biztonsági másolatot? Amit különben majd ott 1995-ben ráadásul gondosan leválaszt a ’95-ös anyagoktól? Ez így sehogysem jó, legalábbis nekem nagyon nem tetszik. Ráadásul ha csak két másodpercet akarok visszamenni, akkor meg ott leszek magamba kétszer? Hogyan képzeljem el?

Sehogyse. Nem időutazás nincs, hanem idő nincs. De ennyire ne rohanjunk előre, ezt most így én se értem, pedig én akarnám leírni. Vissza az időutazáshoz.

Akkor már inkább az időutazás menjen végbe spontán, tehát ha gondolok egyet, akkor legyek megin’ tizennégy éves (persze akkor anyagomban egyszeresen, ha érted mire gondolok). Rendben, akkor most tételezzük fel, hogy tizennégy éves vagyok, időutazva. Honnan is tudhatnám, hogy éppen időutaztam, ha egyszer minden visszaállt a ’95-ös állapotba. Megmondom, sehonnan. Sőt, abba sem lehetek akkor most biztos, hogy most nem-e éppen 2014-ből vagyok ide visszautazva. De megeshet az is, hogy tökmindegy, hiszen nem tudna senki sem a dologról. Magyarán a sok-sok időszelet nyugodtan létezhet szimultán, ugyanúgy, ahogyan az egyik fa sohasem lesz a másik fa ugyanabban a „tér-időben”. Érdekes, hogy a bekezdés elején még egyáltalán nem ezt akartam bekezdés-záró mondatnak.

Ha másra ez a pár bekezdés nem is volt jó, egy kicsit biztosan sikerült megmozgatni az idő fogalmát a tisztelt olvasóban. Elvégre a konyhfantasztikumok világa márcsak ilyen. Sokáig izgalmas a fonal, amit felveszünk, a végén meg tanácstalanul és bután nézünk magunk elé, vagy mögé, vagy mellé. Az benne az óriási, hogy nem frusztrálja az embert ilyenkor a folytonos következtetéskényszer.

Mindenesetre az asztal fogalmára egy újabb konyhatudományos értekezés már várományos, mivel ezt az egészet most még egészen szívesen csinálom. Ahogyan az időmérésünk bolygófüggő, úgy a távolságokat, irányokat, súlyokat, is gyorsan átnézzük valamikor, jólessz? Bár sok meglepetést nem okozhat, de mindenképpen dícséretes, hogy le is lesz írva. A sorok zárulnak, aki pedig idáig elolvasta, annak megköszönöm az érdeklődést.

A megismerés mintázatai

Mint az már neked is biztosan feltűnt, kedves olvasó, a világban rengetegféle mintázttal (a szó rengeteg értelmében) találkozunk nap, mint év. Hogy mit akarok ezzel mondani, az derüljön ki később. Inkább lássuk azt a pár lényegre törő példát, ami mondanivalómat kellően előkészíti.

Polgár Zsuzsa, hazánk méltó büszkesége bárkit megver sakkban, ahogyan ezt már több mint elégszer be is bizonyította. A National Geographic jóvoltából megtudtuk, képes akár öt szimultán játszmát is játszani telefonon keresztül, azaz személyes jelenlét nélkül. Vagy egy perc alatt bárkit megver (a szó valóban egy perci értelmében). Döntéseihez Zsuzsi sokkal inkább az intuícióira hallgat, mintsem racionális érvekkel győzködi magát. Ahogyan ő maga is elmondta - és jó okos pszichológusok is -, a táblán megjelenő mintázatokat ismeri fel, valami hasonló könnyedséggel, mint ahogy mi, sima sakkmentes emberek olvasás közben (például most) egy szó képét “kapjuk el”, ahelyett, hogy elkezdenénk minden esetben kibetűzni azokat (az apróbetűs részben az idevonatkozó sokat idézett kísérlet).

Ahogyan ennek az arpó betűs szögevnek az olvasása közben is törtéink, az egyes betűk koknrét helyei a szavakon belül könnyedén felcserélhetőek, a szó “képét” mégis minden gond néklül el tudjuk olvasni, persze csak abban az esebten, ha nem kedzjük el egyenként kibteűzni a szavakat, hiszen akkor látnánk, hogy bizony a megelőző szavak némeliykének betűit gonoszul összeforgattam.

Zsuzsi történetéhez hozzá tartozott, hogy kivételes sakkozási képességeit kemény munkával fejlesztették ki, apuval közösen (miután apu pszichológusvolt, aki a ”zsenikészítést” kutatta). Meg lett mondva, hogy ez a tehetség nem egy Zsuzsival született dolog, hanem amolyan „utólagosan fejlesztett” valami. Ezen lehet vitatkozni, de ez minket most kevésbé érdekeljen.

Lényeg, hogy a sakktáblán rejlő mintázatok, azok kapcsolatai, kölcsönhatásai szállítják Zsuzsi számára az adott sakki kérdés válaszait, nem pedig a lehetséges következmények tudatos végiggondolása (kicsit nyers a fogalmazás, de elvégre ez a konyhatudomány). Tehát nem csupán arról van szó, hogy a sakk bárki számára elsajátítható összefüggéseit, szabályait pörgeti le fejben Zsuzsi játszma közben, csak épp csilliószor gyorsabban, mint annakidején, nem. Mindez kiegészül – neadjist’ helyettesítődik – a sakkozónő saját mintázat-rendszerével, annak feldolgozó apparátusával.

Ezek a minták természetesen iszonyatosan bonyolultak, megannyi kis részmintából állnak, mintacsoportokból, tehát rémesen organikusan, egy kegyetlen sakkgépezetté koherálnak. Ha Zsuzsi csupán pár másodpercig lát egy sakktábla-szituációt, könnyedén megjegyzi, de ugyanez nem működik, ha egy „sakkilag értelmetlen” elrendezést kell felidéznie. Azthiszem mindez messzemenően megkapó, és gondolatébresztő.

Hagyjuk kicsit Zsuzsit békén, a műsor úgyis még kéccáz évig megy a National Geographic-en. Inkább emlegessem fel annak a példáját (szintén valami ismeretterjesző műsor), ahogyan egy autista krapek bármekkora számot örömmel összeszoroz jóval gyorsabban, mint ahogyan azt mondjuk te egy számológéppel kiszámolod. Elmondása szerint - rendes tőle,hogy elmondta -, minden számnak van egy jól meghatározott, teljesen egyedi alakja (egy afféle síkidom lehet ez, ahogyan elképzeltem). A szorzat pedig nem más, mint két ilyen formának az egyesítése, az „uniója”, ahogy mondani szokás ezt. Ez már aztán tényleg nagyon lenyűgöző, és reményteljes.

De ottvan egészen egyszerűen a kottaolvasás, mint olyan. Ha valaki már próbálta „először”, az biztosan észrevette, hogy nem egyszerű (vagyis de, vagyis sokaknak az). Amikor valaki szimultán olvas-játszik egy zongoradarabot („blattol”, bár ez szerinetm egy nagyon gyengére sikerült szó), az – hogy szépen fejezzem ki magam - hót-ziher, hogy nem bogarássza egyenkét a hangokat, hanem szintén a pattern-eket kapja el, fogja fel, látja, tudja, érzi.

Ottvan a sudoku példája - amit saját bőrömön és agykérgemen tapasztalok (bár még csupán egy erős középhaladónak konsziderálom magam) -, hogy előbb utóbb óhatatlanul az ember felismeri a mintázatokat, annélkül, hogy az előzetesen kognitív úton bizonyítást nyerne. Ilyenkor szinte észre sem veszem, hogy használom. Olyan természetesen ottvan, mintha ott se lenne (érdekes megfogalmazás, de most ez marad).

Kifogyhatatlan a példák sokasága (morze, hangszeren-játszás, akkordok gitáron, zongorán, akármi-bármi). De mindenképpen közös ezekben a minta-alapú kézségekben, hogy az adott kis tudásegység, minta, egység elkezd élni. Olyasvalami világot kezdenek szervezni, mint amilyen a minket körülvevő „primőr” világ. Nem is véletlen, hogy az ember ezeket elkezdi elnevezgetni, hovatovább tulajdonságokkal felruházni. Ha nem is rögtön emberi tulajdonságokkal, de legalábbis egyéb racionálisan a dologtól távol eső tulajdonságokkal. Mit’tomén színes akkordok, hangok, hideg számok, halakra emlékeztető szám-eloszlások (sudoku terminológia), vagy ottvan a sétapálca (a hetes pár a pókerban), és még kismillió példa. Ha valaki egy szakterületen belül éveket tevékenykedik (bár szerintem az élet egészére ez ugyanígy analóg), óhatatlanul kis lényekké kezdenek válni a szakma egyes egységei, legyen az bármi.

Szerintem az ember onnan tudhatja, hogy valamit már igazán kezd elsajátítani, hogy elkezd ilyesfajta „élő mintákkal” feldúsulni az eszköztára, vagy mije. Talán ezzel az egésszel nem mondtam sokat, hiszen látszólag a „kézség”, „képesség”, „skill” fogalmait zörgettem, de talán mégsem lehet véletlen, hogy egy sportos autó olyan, mint egy sportcipő. Hogy szinte minden autónak az ember könnyen kiválasztja a „cipő-megfelelőjét”, vagy hogy a reflektorról a szemekre asszociálunk (ráadásul a látással ez szorosan összefügg). Ezer és ezer ilyen „kód”-ot tudnék még emlegetni, de most le kell rohannom krumpliért.

Visszatérve. Olyasmit akarok mondani azthiszem, hogy mindenkinek óhatatlanul kialakul a saját pattern-rendszere, az teszi a tudását sajáttá, sőt a tudás akár innen kezdődik igazán, így tud csak igazi eszközé lenni. Élvezetessé, aranyossá, naggyá, kékké, forróvá, kedvessé, akármilyenné válni. Ilyen kis „lény”-ekkel dolgozunk nap, mint nap (a szó különösen találó, hiszen megvizsgálva a szótőt - „lét” -, gyakorlatilag annyit tesz, létező, vagy ilyesmi). Meglátsz egy ajtót, beugrik róla ezer más nem közvetlenül „ajtói” gondolat is. Oké, hogy széles, vagy fényes, de ezzel együtt, beképzelt, vagy olyan, mint a Kevin Costner a Farkasokkal Táncoló eleje felé, vagy tisztára úgy áll ott, mint a kutya tegnap. Mit tudom én.

A kicsit elrugaszkodott bekezdéssel csak azt akartam érzékeltetni, hogy ezek az apró kapcsolatok behálózzák gondolatainkat, érzéseinket (észrevehetően alig válik el ez a két fogalom, és ez teljesen direkt van), szimultán mindent. Meggyőződésem, hogy ezekkel a dolgokkal is bátran élhetünk, hogy úgy mondjam tudatos formája lehet megismerésünknek, mindennapi-, vagy épp alkotó tevékenységünknek (sőt, az eddig leírtak sugallatából kiderül, hogy már azok is). Ugyanolyan tudományos – mindenestre tudományos-konyhafantasztikumos – eszközök ezek, mint bármi más „primőr”, biztos, bevált, megbízható (szerintem sok szempontból félrevezető, de legalábbis közel sem teljes) tudásbázisi elem.

Elég legyen mindebből lassan most már. Ami le akartam írni - legyen az bármi is -, azthiszem már leírtam. A Konyhafantasztikus-tudományos rovat első bejegyzése most már itt van. Jó régóta érett már a gondolat, hogy ez a rovat valamilyen formában testet öltsön, így aztán itt is van. Sőt a fentiekhez hasonló - javarészt vendéglátóipari egységi - beszélgetések hozták létre ezt a blogot egyáltalán (többek között). A sorozatban hamarosan benne foglaltatik reményeim szerin az idő fogalmával való könyörtelen leszámolás, a végtelen problémájának megcsomózása, a léptékek és határértékek, vagyis az átmeneti fogalmak megfoghatatlanságának következményei, és még ki tudja mennyi mennyi érdekes, vagy épp botrányosan érdektelen és triviális téma. Nos így.