A megismerés mintázatai

Mint az már neked is biztosan feltűnt, kedves olvasó, a világban rengetegféle mintázttal (a szó rengeteg értelmében) találkozunk nap, mint év. Hogy mit akarok ezzel mondani, az derüljön ki később. Inkább lássuk azt a pár lényegre törő példát, ami mondanivalómat kellően előkészíti.

Polgár Zsuzsa, hazánk méltó büszkesége bárkit megver sakkban, ahogyan ezt már több mint elégszer be is bizonyította. A National Geographic jóvoltából megtudtuk, képes akár öt szimultán játszmát is játszani telefonon keresztül, azaz személyes jelenlét nélkül. Vagy egy perc alatt bárkit megver (a szó valóban egy perci értelmében). Döntéseihez Zsuzsi sokkal inkább az intuícióira hallgat, mintsem racionális érvekkel győzködi magát. Ahogyan ő maga is elmondta - és jó okos pszichológusok is -, a táblán megjelenő mintázatokat ismeri fel, valami hasonló könnyedséggel, mint ahogy mi, sima sakkmentes emberek olvasás közben (például most) egy szó képét “kapjuk el”, ahelyett, hogy elkezdenénk minden esetben kibetűzni azokat (az apróbetűs részben az idevonatkozó sokat idézett kísérlet).

Ahogyan ennek az arpó betűs szögevnek az olvasása közben is törtéink, az egyes betűk koknrét helyei a szavakon belül könnyedén felcserélhetőek, a szó “képét” mégis minden gond néklül el tudjuk olvasni, persze csak abban az esebten, ha nem kedzjük el egyenként kibteűzni a szavakat, hiszen akkor látnánk, hogy bizony a megelőző szavak némeliykének betűit gonoszul összeforgattam.

Zsuzsi történetéhez hozzá tartozott, hogy kivételes sakkozási képességeit kemény munkával fejlesztették ki, apuval közösen (miután apu pszichológusvolt, aki a ”zsenikészítést” kutatta). Meg lett mondva, hogy ez a tehetség nem egy Zsuzsival született dolog, hanem amolyan „utólagosan fejlesztett” valami. Ezen lehet vitatkozni, de ez minket most kevésbé érdekeljen.

Lényeg, hogy a sakktáblán rejlő mintázatok, azok kapcsolatai, kölcsönhatásai szállítják Zsuzsi számára az adott sakki kérdés válaszait, nem pedig a lehetséges következmények tudatos végiggondolása (kicsit nyers a fogalmazás, de elvégre ez a konyhatudomány). Tehát nem csupán arról van szó, hogy a sakk bárki számára elsajátítható összefüggéseit, szabályait pörgeti le fejben Zsuzsi játszma közben, csak épp csilliószor gyorsabban, mint annakidején, nem. Mindez kiegészül – neadjist’ helyettesítődik – a sakkozónő saját mintázat-rendszerével, annak feldolgozó apparátusával.

Ezek a minták természetesen iszonyatosan bonyolultak, megannyi kis részmintából állnak, mintacsoportokból, tehát rémesen organikusan, egy kegyetlen sakkgépezetté koherálnak. Ha Zsuzsi csupán pár másodpercig lát egy sakktábla-szituációt, könnyedén megjegyzi, de ugyanez nem működik, ha egy „sakkilag értelmetlen” elrendezést kell felidéznie. Azthiszem mindez messzemenően megkapó, és gondolatébresztő.

Hagyjuk kicsit Zsuzsit békén, a műsor úgyis még kéccáz évig megy a National Geographic-en. Inkább emlegessem fel annak a példáját (szintén valami ismeretterjesző műsor), ahogyan egy autista krapek bármekkora számot örömmel összeszoroz jóval gyorsabban, mint ahogyan azt mondjuk te egy számológéppel kiszámolod. Elmondása szerint - rendes tőle,hogy elmondta -, minden számnak van egy jól meghatározott, teljesen egyedi alakja (egy afféle síkidom lehet ez, ahogyan elképzeltem). A szorzat pedig nem más, mint két ilyen formának az egyesítése, az „uniója”, ahogy mondani szokás ezt. Ez már aztán tényleg nagyon lenyűgöző, és reményteljes.

De ottvan egészen egyszerűen a kottaolvasás, mint olyan. Ha valaki már próbálta „először”, az biztosan észrevette, hogy nem egyszerű (vagyis de, vagyis sokaknak az). Amikor valaki szimultán olvas-játszik egy zongoradarabot („blattol”, bár ez szerinetm egy nagyon gyengére sikerült szó), az – hogy szépen fejezzem ki magam - hót-ziher, hogy nem bogarássza egyenkét a hangokat, hanem szintén a pattern-eket kapja el, fogja fel, látja, tudja, érzi.

Ottvan a sudoku példája - amit saját bőrömön és agykérgemen tapasztalok (bár még csupán egy erős középhaladónak konsziderálom magam) -, hogy előbb utóbb óhatatlanul az ember felismeri a mintázatokat, annélkül, hogy az előzetesen kognitív úton bizonyítást nyerne. Ilyenkor szinte észre sem veszem, hogy használom. Olyan természetesen ottvan, mintha ott se lenne (érdekes megfogalmazás, de most ez marad).

Kifogyhatatlan a példák sokasága (morze, hangszeren-játszás, akkordok gitáron, zongorán, akármi-bármi). De mindenképpen közös ezekben a minta-alapú kézségekben, hogy az adott kis tudásegység, minta, egység elkezd élni. Olyasvalami világot kezdenek szervezni, mint amilyen a minket körülvevő „primőr” világ. Nem is véletlen, hogy az ember ezeket elkezdi elnevezgetni, hovatovább tulajdonságokkal felruházni. Ha nem is rögtön emberi tulajdonságokkal, de legalábbis egyéb racionálisan a dologtól távol eső tulajdonságokkal. Mit’tomén színes akkordok, hangok, hideg számok, halakra emlékeztető szám-eloszlások (sudoku terminológia), vagy ottvan a sétapálca (a hetes pár a pókerban), és még kismillió példa. Ha valaki egy szakterületen belül éveket tevékenykedik (bár szerintem az élet egészére ez ugyanígy analóg), óhatatlanul kis lényekké kezdenek válni a szakma egyes egységei, legyen az bármi.

Szerintem az ember onnan tudhatja, hogy valamit már igazán kezd elsajátítani, hogy elkezd ilyesfajta „élő mintákkal” feldúsulni az eszköztára, vagy mije. Talán ezzel az egésszel nem mondtam sokat, hiszen látszólag a „kézség”, „képesség”, „skill” fogalmait zörgettem, de talán mégsem lehet véletlen, hogy egy sportos autó olyan, mint egy sportcipő. Hogy szinte minden autónak az ember könnyen kiválasztja a „cipő-megfelelőjét”, vagy hogy a reflektorról a szemekre asszociálunk (ráadásul a látással ez szorosan összefügg). Ezer és ezer ilyen „kód”-ot tudnék még emlegetni, de most le kell rohannom krumpliért.

Visszatérve. Olyasmit akarok mondani azthiszem, hogy mindenkinek óhatatlanul kialakul a saját pattern-rendszere, az teszi a tudását sajáttá, sőt a tudás akár innen kezdődik igazán, így tud csak igazi eszközé lenni. Élvezetessé, aranyossá, naggyá, kékké, forróvá, kedvessé, akármilyenné válni. Ilyen kis „lény”-ekkel dolgozunk nap, mint nap (a szó különösen találó, hiszen megvizsgálva a szótőt - „lét” -, gyakorlatilag annyit tesz, létező, vagy ilyesmi). Meglátsz egy ajtót, beugrik róla ezer más nem közvetlenül „ajtói” gondolat is. Oké, hogy széles, vagy fényes, de ezzel együtt, beképzelt, vagy olyan, mint a Kevin Costner a Farkasokkal Táncoló eleje felé, vagy tisztára úgy áll ott, mint a kutya tegnap. Mit tudom én.

A kicsit elrugaszkodott bekezdéssel csak azt akartam érzékeltetni, hogy ezek az apró kapcsolatok behálózzák gondolatainkat, érzéseinket (észrevehetően alig válik el ez a két fogalom, és ez teljesen direkt van), szimultán mindent. Meggyőződésem, hogy ezekkel a dolgokkal is bátran élhetünk, hogy úgy mondjam tudatos formája lehet megismerésünknek, mindennapi-, vagy épp alkotó tevékenységünknek (sőt, az eddig leírtak sugallatából kiderül, hogy már azok is). Ugyanolyan tudományos – mindenestre tudományos-konyhafantasztikumos – eszközök ezek, mint bármi más „primőr”, biztos, bevált, megbízható (szerintem sok szempontból félrevezető, de legalábbis közel sem teljes) tudásbázisi elem.

Elég legyen mindebből lassan most már. Ami le akartam írni - legyen az bármi is -, azthiszem már leírtam. A Konyhafantasztikus-tudományos rovat első bejegyzése most már itt van. Jó régóta érett már a gondolat, hogy ez a rovat valamilyen formában testet öltsön, így aztán itt is van. Sőt a fentiekhez hasonló - javarészt vendéglátóipari egységi - beszélgetések hozták létre ezt a blogot egyáltalán (többek között). A sorozatban hamarosan benne foglaltatik reményeim szerin az idő fogalmával való könyörtelen leszámolás, a végtelen problémájának megcsomózása, a léptékek és határértékek, vagyis az átmeneti fogalmak megfoghatatlanságának következményei, és még ki tudja mennyi mennyi érdekes, vagy épp botrányosan érdektelen és triviális téma. Nos így.

A bejegyzés kelte: 2007. december 8., szombat - 19:56, témája: Konyhatudomány. A bejegyzésre érkező hozzászólások hírcsatornája: RSS 2.0. Szólj hozzá Te is, vagy hivatkozz a bejegyzésre a saját oldaladról!