az idő első neki futásra

Végre ittvan, megérkezett az újabb konyhafantasztikum, mégpedig az idővel foglalkozvást. Vágjunk is bele (így visszatekintve a konyhatudomány nr.001 sokkal helyesebb kis irat lett, de ez el ne riasszon bárkit is).

Kezdjük az órával, bár amit mondani készülök, elég triviális, bemelegítésnek mégis megteszi. Mi is egy óra (h). Legyen egy huszonnegyed nap. Az meg egy földfordulat, mint ismeretes. Egy év, az meg egy földkör (a nap körül). Amikor időpontokról, időtartamokról beszélünk, gyakorlatilag a történés viszonyát fogalmazzuk meg bolygónk mozgásához képest, semmi más nem történik. Ennek az egésznek egy másik bolygón nem volna túl sok értelme. Minket sem izgat, hogy a Plútó mennyit „fut”, amíg a főttojás már éppen jó.

Ottvan a fényév, sőt a fényperc is ott van. A nap tíz fénypercre van tőlünk, ahogyan a tudomány – az űrkutatás - azt elénk tárja. Vagyis a nap fénye, egy 144-ed földfordulat által „mutatott” időszelet alatt ér el hozzánk. Azt mondjuk ilyenkor, hogy a nap fénye által kibocsájtott foton ha elindul, akkor mire ideér, a föld egy 144-eddel már el lesz fordulva. Gyakorlatilag egyazon „időben és térben” történő mozgásokat hasonlítunk össze. Ez nem időmérés. Magához az idő fogalmához ennek nagyon-nagyon, de nagyon kevés köze van, ahogyan ezt én látom. Nevezhetnénk sokkal találóbban „mozgásösszehasonlítás”-nak, vagy változásviszonyításnak (igaz, ezek az elnevezések hosszabbak).

Ennyi erővel mérhetnénk az időt cigarettával is. De nézzenek csak oda, hiszen ez már elő is fordult. Vegyük szemügyre az alábbi példát.
-Mikor indulsz? – kérdezi az egyik.
-Egy cigi, és már úton is vagyok. – válaszolja a másik.

Nos, a fenti párbeszédben az időmérés metódusa semmivel sem különbözik a perc alapútól. Jóhogynem mingyár’ valami kis üvegcsével mérünk időt, hogy mondjuk mennyiszer folyik le rajta egységnyi homok. Ja, de.

Mondjuk hát el, hogy az idő fogalma sokszor keveredik össze a mozgás fogalmával. Ha minden megállna, egy nagy gigantikus „nem ér megmozdulni” érvénybe lépne, vajon honnan tudnánk, hogy az idő múlik? Vagy nem is múlna? Vagy múlna? Vagy mindegy, hogy múlna-e, vagy sem, ha egyszer úgyse’ mozog semmi? Ez utóbbi egy elég valószinű verzió.

Egész jól halad a dolog. Tehát ilyeneket, hogy óra, meg perc, meg cigi, már nem nevezünk időnek. Kicsit vizsgáljuk meg a jelen, múlt, jövő szavainkat (egyenlőre csak magyarul). Szinte mindegyik mozgásra is utal. De a konyhatudományos kutatások, és tézisek ugye mit sem érnek a megbízható gyenge példák nélkül. Ezért vizsgáljuk meg a buszmegálló tézist (ezt még Pécsen a 30-as járat ihlette).

Amíg várok a 30-asra az Ifjúság úton, addig a busz számomra jövő. Az én jelenembe akkor fog „belépni”, amikor meglátom az utca végén. Akik felém utaznak rajta, nekik már „rég” jelen a 30-as, de nekem mindaddig jövő, amíg nem lesz jelen az utcában. A jelenlét ügyesen összefonódik a jelen fogalmával (az angol „present” szó is ugyanezt a kettősséget mutatja). Az, hogy mennyire vagy informált, az nagy mértékben befolyásolja a személyes jelenedet, nem?

Azokban az időkben, amikor a bolt fél napi járóföldre volt (ez is egy szép fogalom, ahogy a bolygó forgása, és a telepes bácsi gyalogolása távolságmérésre szolgál), ha valaki a bolttól mégis egy perc alatt hazaért volna, az időutazónak számíthatott volna, pedig talán csak egy helikopterre szállt fel viccből.

Egyre konyhább ez az okfejtés, ennyire nem akartam elkanyarodni. De lehet, hogy mégis.

Gyorsan játsszunk el az időutazás fogalmával. Hamar mondjuk ki, hogy ha egy asztal van előttünk, akkor az később majd már hulladék lesz, ott meg majd elkezd oszlásnak indulni, sok kis állatka megeszi, tehát többek között mondjuk hangya formában is létezni fog majd. Nemsokkal ezelőtt pedig még egy fűrészüzemben készült, amit egy jókora „fa ciklus” előzött meg, ráadásul azelőtt meg egy mag volt, de az asztal van abból is, amit a fa élete során magába szipkázott a földből. Lényeg, hogy egy asztal az idő dimenziójában eléggé sokféle tud lenni, jóval több, mint egy asztal. Az anyag nem vész el, csak átalakul (hova is veszne el, micsoda egy hülye dolog ez). Ezt most picit tegyük félre - legalábbis az asztalt -, de el ne felejtsük.

Szóval ha valaki beszáll egy időgépbe, akkor ha mondjuk ő elindulna így visszafelé az időben, akkor ő maga is egyre fiatalabbá kellene, hogy váljon, sőt, az időgép alkatrészei is el kellene hogy „induljanak” a korábbi állapotuk felé. Vagy az anyag gyorsan csak a mi kedvünkért leduplázódik? Ha én vissza akarnék menni 1995-be, hogy megnézhessem moziba a Toystory-t, akkor a gondviselés gyorsan csinál belőlem, meg az éppen általam belélegzett levegőből, meg az előbb beharapott KitKat falatból egy biztonsági másolatot? Amit különben majd ott 1995-ben ráadásul gondosan leválaszt a ’95-ös anyagoktól? Ez így sehogysem jó, legalábbis nekem nagyon nem tetszik. Ráadásul ha csak két másodpercet akarok visszamenni, akkor meg ott leszek magamba kétszer? Hogyan képzeljem el?

Sehogyse. Nem időutazás nincs, hanem idő nincs. De ennyire ne rohanjunk előre, ezt most így én se értem, pedig én akarnám leírni. Vissza az időutazáshoz.

Akkor már inkább az időutazás menjen végbe spontán, tehát ha gondolok egyet, akkor legyek megin’ tizennégy éves (persze akkor anyagomban egyszeresen, ha érted mire gondolok). Rendben, akkor most tételezzük fel, hogy tizennégy éves vagyok, időutazva. Honnan is tudhatnám, hogy éppen időutaztam, ha egyszer minden visszaállt a ’95-ös állapotba. Megmondom, sehonnan. Sőt, abba sem lehetek akkor most biztos, hogy most nem-e éppen 2014-ből vagyok ide visszautazva. De megeshet az is, hogy tökmindegy, hiszen nem tudna senki sem a dologról. Magyarán a sok-sok időszelet nyugodtan létezhet szimultán, ugyanúgy, ahogyan az egyik fa sohasem lesz a másik fa ugyanabban a „tér-időben”. Érdekes, hogy a bekezdés elején még egyáltalán nem ezt akartam bekezdés-záró mondatnak.

Ha másra ez a pár bekezdés nem is volt jó, egy kicsit biztosan sikerült megmozgatni az idő fogalmát a tisztelt olvasóban. Elvégre a konyhfantasztikumok világa márcsak ilyen. Sokáig izgalmas a fonal, amit felveszünk, a végén meg tanácstalanul és bután nézünk magunk elé, vagy mögé, vagy mellé. Az benne az óriási, hogy nem frusztrálja az embert ilyenkor a folytonos következtetéskényszer.

Mindenesetre az asztal fogalmára egy újabb konyhatudományos értekezés már várományos, mivel ezt az egészet most még egészen szívesen csinálom. Ahogyan az időmérésünk bolygófüggő, úgy a távolságokat, irányokat, súlyokat, is gyorsan átnézzük valamikor, jólessz? Bár sok meglepetést nem okozhat, de mindenképpen dícséretes, hogy le is lesz írva. A sorok zárulnak, aki pedig idáig elolvasta, annak megköszönöm az érdeklődést.

A bejegyzés kelte: 2007. december 9., vasárnap - 01:00, témája: Konyhatudomány. A bejegyzésre érkező hozzászólások hírcsatornája: RSS 2.0. Szólj hozzá Te is, vagy hivatkozz a bejegyzésre a saját oldaladról!