én (is).

Ki vagyok én? Pontosabban Mi vagyok én, mégpontosabban mi nem vagyok már? Ezek a kérdések képezik a mai konyhaanalízis tárgyát, az alábbiak szerint (a konyhatermészettudomány eszközeivel).

Én vagyok mindaz, ami a testem körvonalán (ha úgy tetszik, héjján) belül helyezkedik el. Minden ami kívül esik rajta, az már valami más (már most elég gyengének tűnik ez a definíció, de erről még ne vegyünk tudomást).

Én vagyok a hajam is. Egy darabig. Aztán az egyik hajszálam aláhull, és már nem én vagyok. De mikortól? Az a kis hajszál mikortól válik szerves hulladékká helyettem? Amint leszakadt rólam? És ha leszakadva ugyan, de a hajkoronámba akadva még rajtam marad? Vagy csak húsz perc múlva lesz valami más? Amíg ki nem hül az aurája (ha van neki)?

A körmöm én vagyok? Kicsit bevágom, még akkor is? Ha már csak egy hajszál tartja a levágott körmöt rajtam, akkor az félig már valami más? De ne ragaggyunk le a szarunál.

A kezem én vagyok mindaddig, míg valaki azt egy elégségesre élezett karddal le nem vágja rólam. Ekkor egyértelműen a kar lesz valami más, a maradék pedig maradok én. Ugyanez két karral, sÅ‘t a lábakkal is működik. Egy fej egy felsÅ‘testtel még mindig én leszek, a levágott végtagjaim pedig már nem. A fejem maradok én? Vagy - isten ne adj’ - leszedjük a bal arcomat, akkor még azért én maradok? Ez már túl véres. Különbenis, hamarabb véreznék el, mintsem ott viccelÅ‘djek végtagjafosztottan.

Kicsit nézzük meg közelebbről a már említett héjjat. Sőt ne kicsit, hanem nagyon közelebbről. Ez a héjj közelről nézve olyan dinamikusan változik, hogy szinte ott sincs. A legfelső hámréteg sejtjei, aranypofa kis lemezei folyton leválnak, újratermelődnek. Ott aztán lehetne vitázni róluk, melyik vagyok még én, melyik már nem. De - mégjobb - nézzük meg a kis atomjaimat. Az egyik még én vagyok, a másik már nem, vagy talán kicsit később majd megint igen.

A belélegzett levegőből mikor lesz Geri? Egy slukk ebből a Philip Morris-ból már Geri, amikor leszívom? Vagy később? Vagy soha, vagy már az volt, mielőtt még a cigit meggyújtottam volna? A kilélegzett levegő, a benne található darabkáim a tüdőmbe még az enyémek, az IC-be fújva már a vonat tartozékai?

Ha ezek között valahol volna is valamiféle átváltozás, az valószínűleg legalább olyan tettenérhetetlen (kicsit pontosabban fogalmazva hülyeség), mint a kilőtt nyílvessző pillanatnyi álló helyzetét keresni.

Kicsit felgyorsítva egy anyagcserekazánnak tűnök, akibe folyton áramlik be a sok finom input (miképp anyagi, aképp szellemi egyaránt), mintahogy szimultán dől ki az output. Ezeket egyenként valameddig magam(é)nak érezni, majd megint valami másnak, fárasztó lehet, és gyanúsan fölösleges.

Mégis a földet alkotó sok kavics, és vonat honnan tudja, hogy nekik együtt egy nagy földként a holdat kell vonzaniuk, és viszont? Külön külön nem lesznek föld. Egy vonat nem fogja elliptikus pályára kényszeríteni maga körül a holdat, ha épp arra jár. 100 vonat sem. De talán 752,598,541,002 darab vonat egy nagy gólyóvá gyúrva már valószínűleg megteszi. Igaz, néhányukat akkor már el lehet vinni máshova, attól még a többi vonzani fog szolgai módon.

Mikor lesz sok kis entitásból egy nagyobb? Ez nem tűnik pusztán emberi fogalomalkotásnak, hiszen egy szép napon a nap is rájön, hogy ő lesz a központi csillag, majd kicsivel később a sok nemes törmelék is a kék bolygóként kezd el viselkedni, nem úgy mint hétcsillió kavics. Vagy úgy is?

Hol vannan ezek a fogalmi határátkelők? Remélem sehol, valami sugallat azt akarja mondani, hogy nincsenek, hanem minden minden mindig. Igaz, ezt a következtetést látszólag nem nagyon vezette be semmi, de nem baj. A konyhafantasztikus elméletalkotás már csak ilyen.