Ismét eltelt némi idő, de ez azt hiszem senkit nem lep meg, hiszen az idő folyamatosan telik, bár a viszonylagosság örök, ami szintén nem biztos, ám így szoktuk meg, ne is legyen másként. Vagy legyen ha az úgy jobb.
Azt hiszem meglehetősen kompromisszumkész vagyok bizonyos dolgokban mint látható.
Bizonyosakban viszont nem, vagy csak részben, ki is fejteném ezt mindjárt, ha már írni kezdtem.

Aki nem tudná, egy Shelter nevű formáció egyik alapítótagja vagyok, s bár mostanában a repertoár akusztikus jellegének visszaszorulásával egyre kevesebb szerep jut nekem, fellépni azért eljárok. Lelkes rajongótábor kísér minden egyes alkalommal, s bár a “tábor” jelző általában csak egynél több főt számláló csoportosulásoknak jut, én neki is odaadom mert nagyon szeretem Őt.
Történt a minap, hogy az egyik rendezvényre melyen magunk is játszottunk, sztárvendégként Pataki Attilát is meghívták. Fellépését kénytelenek voltunk végignézni, mivel némi átszervezést követően utána léphettünk azokra a bizonyos deszkákra.
Megszokott dolog, hogy a “sztár” nem hozza magával az egész brancsát, hiszen messzire kell utazni, több fő esetén több a költség, a bevétel viszont többfelé oszlik, hoznak hát előre felvett alapokat, melyekre ránótázgatnak egy keveset élőben, s mindenki boldoggá válik.
Attilánk azonban nem kockáztatott, s döbbent tekinteteink kereszttüzében derékig engedte a mikrofont, s hagyta hogy az edda-életmű egy része tíz évvel ezelőtti hangjával kísérve árassza el a nagyérdeműt. Lelkesebb pillanataiban azért egy-egy sort maga is énekelt, általában fél ütemmel lemaradva, másfél hanggal mélyebben, persze a szavakat sem mindig találta el.
Segédje egy Dzsonni névre hallgató jelenség volt, kinek hátközépig érő haja szöges ellentétben állt fejének azon részeivel, melyet valaki (nyilván kiszúrásból) kopaszra borotvált.
Az ő feladata volt hogy a különböző dalokat elővarázsolja kicsiny bőröndjéből, melyre néha egy zseblámpával rá is világított. Egy-két nóta után ráérzett persze hogy Attila kissé debil produkciója túlmegy az összes határon, önhatalmúlag lehalkította tehát a mikrofont, ezt néhányan hálás ám visszafogott tapssal jutalmazták. Pataki azonban nem lett boldog ettől, mert néha rájött hogy a tömeget meg kell szólítani, s a kör közepén állok után ez nem sikerült.

“Dzsonnikám ne halkíts már le, nem tudom elmondani amit akarok”

S mit akart mondani?

“Mert gyerekek a zene, és az éneklés! És én imádom ezt! Énekelni! Zenélni!”

Ő tehát Pataki Attila (mellette a gitárom, mely csupa szappanos víz lett a buborékfújó géptől):

Ő pedig zenekara Dzsonni:

A bejegyzés kelte: 2008. február 18., hétfő - 18:02, témája: aladdin|Tonik|. A bejegyzésre érkező hozzászólások hírcsatornája: RSS 2.0. Szólj hozzá Te is, vagy hivatkozz a bejegyzésre a saját oldaladról!