Zsombor láttat, míg Tádé csendben huzamosít. Öt percre vannak egymástól, habár 2900 kilóméterre is egyúttal. A jármű, mely ezt a távot öt perc alatt teszi meg, még nem létezik, de majd fog, vagy már létezett, ennek jelentősége csekély.

Mindketten mozdulatlanok a másodperc törtrészéig, amikor mozgásban vannak, ezzel együtt amikor megállnak, vagy épp’ mozdulatlanná dermednek, nos olyankor véget nem érő mozdulatokat végez testük minden porcikája, azzal teljes összhangban mindez, hogy a porcika, mint szó szerintem az elviselhetetlenség határmezsgyéjén mozog valahol.

Elmondható továbbá az is, hogy az összes mozdulatlan tárgy folyton mozog, és hallottunk már arról is, hogy a kilőtt nyíl gyakorta mozdulatlanul áll a levegőben, célját pont egy végtelennyire látva maga előtt.

Meleg nyár volt az idei.

Zsombornak a minap rettentően elege lett a novellácskák egysíkú, humortalan, beégett, fáradt hangulatából, melyben ráadásul önszánta nélkül szerepelt. Tádé megpróbálta megnyugtatni, de Zsombor hajthatatlan volt.

-Írjál jobbat, baszod. - érvel Tádé.
-Nem. - útasít Zsombor el.

Jó sok galambra ráijesztettek, ahogy átsiettek az egyik főtéren a sok közül, de ez láthatóan csak a madarakat zavarta. Szegények mehettek megin’ egy kört, mielőtt újra a főtéren mászkálhatnak jól meghatározott céllal.

Az emberiség másik nagyjából fele eközben az igazak álmát alussza, hiszen ott este van. A föld fele mindig álmodik.

“…Mitől lehet Tádénak jó kedve…” - gondolkozott rajta ő maga. Belemajszolt egy fürjtojásba, elkezdte ízekre szedni. Félreérthetően itta a kávéját aznap akkor. Megszívlelte újra, amit a létező világ sugalmazott neki, bár nem értette pontosan, vagyis nem szívesen tudta mit nevezzen értésnek.

Zsombor váratlanul feszülten várta egy pontosan előrelátható végtelenül gyengén dramatizált filmjelenet végét. A jelenet végeztével zsebretett belőle valamit, bár erre semmilyen jel nem utalt éppen akkor. Máskor meg utalt, de az meg nem lesz ideírva.

“Félelmetes lehet vonatozni.” - gondolta egy kíváncsi tizenéves, aki még soha nem ült vonaton. Soha nem állt vonaton. Tanórák ötpercei közötti szünetekben fantasztikusan friss gondolatai támadtak ezután, de sajnos senkinek nem adta tudtára, sőt ő maga is el fogja felejteni nagyjából két év múlva.

“…Eszelősen türelmes hegyvonulatok némely dologhoz képest villámgyorsan gyűrődnek egymás alá-fölé, kialakítva a táj pillanatnyi arculatát, melynek legtöbbjük számára semmi egy jelentősége sincsen az ég egy adta világon. Kétségkívül bátrabb hegyvonulatok éreznek valami fogalomszerűt, amely a tájéhoz hasonlatos, de sokmindenre ugyan nem tudják használni, ráadásul más hegyek előtt vállalhatatlannak tartják ezeket a gyenge pillanataikat.

Egy merőben más dimenzióban merőben más enitások merőben más formában merőben más mértékekkel mérhető történéseket állítanak elő, a legycsekélyebb gyanúja nélkül a mi dimenziónk létezésének…” - olvassa Tádé egy nehezen megfogható blog sorai között.

Zsombor kenyeret szeletel ügyelve a szelet vastagságára, majd megunja, és nem ügyel a szelet vastagságára többé. Jóllakva azon nyomban elkezd újra éhes lenni, majd feltételezhetően kábé öt óra múlva újra ismét falatozásba kezd. Undorítja a több kilós marcipánok gondolata, a strucctojásból készült alig átsütött tükörtojáséval együtt. A naprendszert aznap nagyon nem érdekli semmi.

A minap Zsombor egy kíméletlenül fontos sajtótájékoztatóra indult, Tádé még csak ekkor kelt fel. Végülis mindketten elkéstek, de azt hallották, hogy elmaradt vagy mi. Nem volt felfedezhető óriási kétségbeeség egyikük arcán sem, mikoris egy méltán napsütötte teraszon fogyasztgatták aznapi üditő gondolataikat.

“…Azér megnéztem volna…” - gondolták egyszerre, majd cigarettára gyújtott némelyikük.

Na Zsombor fogta is magát, és azzal a lendülettel útnak kerekedett. Ment is Zsombor, mendegélt, mígnem egyszercsak ottalálta magát. Mások őt találták ott, és egy szempillantás alatt, illa-berek nádak-erek, mindenki egyszerre fújta az élet szimfóniáját. Mikor ezzel többen is végezni érezték magukat, minnyájuk amúgy külön-külön egy a számukra szimpatikus területre fókuszáltak, figyelve közben azt, hogy ezzel hogyan és hol zavarnak másokat. Többek gordiuszi csomót próbáltak kötni, őszintén érezvést, hogy nem ártana, ha nem sikerülne. Gyakran szinterek látszottak körvonalazódni, mikoris Tádé megérkezett a kajával. Heves falatozást követve mindenki azt folytatta, amit éppen belátott.

Egy csomó hamu ment aznap este hamutartó mellé. A naprendszer persze ezekről mit sem sejtett, bár néhány szék a helyszínről pár pillanatig úgy érezte, hogy átlát valami átlátszót.

Semmi különös, csak szokásos volt aznap is nagyon különös.

Tádé napszaknak, és saját fizikomentális energiaszintjének megfelelően mint mindannyiunk, anyagot cserél. Különös érzékkel transzportál adott helyekről tárgyakat újabb rendeltetésinek vélt helyekre. Közben nem szívesen ugyan, de eszébe jut, hogy nem tudja ő sem teljességel irányítani a gondolatait, sőt a gyanúja annak is felmerül, hogy akkor vajon a tudatosnak vélt gondolatok sem úgy vannak ám.

“…Nyílván ezt kellett gondolnom…” - oldódik fel az ellentmondásnak látszó mérhetetlen rend Tádé körül. Az anyagok mindeközben türelmesen cserélődnek, élik saját életüket, ügyet sem vetve a számukra kifejezetten érthetetlen mozgásokat végző Tádé alakú tárgyegyüttesre.

Ezzel éppen egy időben nemmessze pár fiatalnak eszébe jut, hogy az országút szaggatottvonalai remek alkalmat nyitnak egy fantasztikus, elsöprő erejű fotómontázs elkészítésére, amit nemsokkal ezután egyikük angyali szorgalma áldásával el is készítenek.

Szintén a történtekkel egy térben, ha egy időben nem is, Petőfi Sándor épp az “Arany Lacinak”-on dolgozik, és pont ott tart, hogy “Nyisd ki ezt a kis kaput”. A mondat nemtöbb mint 7 másodperc alatt papírra is vetül Sándor megannyi gondolatai közül előretolakodva.

Zsombor eznap megannyi ügyére ügyelve, ekkoréppen a Wikipédiát lapozgatja. Nemsokára a Jupiterről nézve a Hold pont a föld közepe felett halad majd el.

Naprendszerünk harmadik bolygólyának valamely közepesen sűrűn lakott városában, a központi égitesttől hozzávetőlegesen 149600 kilóméterre épp Zsombor sétálgatott, az egyedfejlődés egy sokunk által ismert jól szakaszában. Mit sem sejt eközben arról, hogy egy heveny novellácska kezdő sorainak kezdőszereplői feladatát is betölti egyúttal. Nehezményezte, hogy a fényév, mint mértékegység miért éppen a föld nap körüli keringésével számlálódik, hiszen a fény egy meglehetősen komolyabb kvalitású szereplője világunkak (és másokénak is), mint az egyébként megérdemelten jelentőségteljes szülőbolygónk.

Mint már megannyiszor, útnak indult egy eseményhorizont valahol ismeretes világunk egy a piros foltja, és egy azt körülhatároló nagyobb fehér felület határán. Ez az érdekes információ a homogenitás megszakadásának határán villámsebesen megkezdte útját, melyen szüntelenül ért végig, mindenféle őt befogadó információfeldolgozó enitás bármiféle részvétele nélkül. Puszta létezésének szerény időfogalmainkkal nem mérhető középső szakaszában egyszerrecsak az éppen arra ténfergő Tádé fejébe információnk egy megbízhatóan tökéletes másolatát készítette el a gondviselés végtelenül türelmes gépezete.

“Végre egy CBA.” - nyugtázta Tádé, hiszen már kényelmetlenül régóta akart vásárolni valamit, amivel valamelyik számunkra lényegtelen mindennapos szükségletét szándékozta kielégíteni.

Zsombor az épülettől 320 méterre már sietett egy kávézó teraszára, mit sem sejtve Tádé majdani késlekedésének előre elrendelt tényét, hiszen a kasszánál Tádé előtt olyan hosszú sor fog állni, hogy Zsombor majd a harmadik türelmes cigarettáját lesz kénytelen meggyújtani Tádé érkezésekor. A kávézóban igen kellemes zene szólt éppen, de sajnos legfőbb kalandoraink érkezésekor már olcsó slágereket hallat csupán a hangszóró, de sokak szerencséjére ebből a teraszon mit sem hallani.

Valahol innen igen távol, egy messzi-messzi galaxisban egy Jedi-lovag fejfájásra panaszkodott, meghogy ő úgy érezi, mintha egyszerrecsak milliók kiáltottak volna fel végső rémületükben, de a jelenlévők megnyugtatták, hogy csak képzelődik, a jószándékúbbak pedig tanácsolták neki, hogy pihenjen többet, törődjön néha magával is.

A Napban serény kis Hidrogénatommagok Héliumatommagá egyesültek éppen, ellentomdás nem tűrően ellátva a nekik kiosztott feladatot. Egy kiváncsibb természetű Hidrogénatommag ugyan habozott pár milliomod másodpercig, de a társai hamar meggyőzték, hogy bizony a központi plazmán kívül ugyan semmi sincsen széles a világon, és hogy nyugodjon csak meg, a Nap márpedig egy óriási lapos korong.

“…Mindenesetre minden rendben. Minden esetre…” - jön létre egy gondolat Zsombor fejében, létrejöttének teljes tudta nélkül.

“…Rendben van a lelke mindennek…” - szűrődik át a meggyőződés papírvékony falán egy gondolatnak is nevezhető tárgy a szomszéd galaxisból egy másik fejbe.

Tádé ezzel egy időben és térben szemetet visz le, s közben másoknak is feltűnően nyugodt hangulatban van. A szemét egy kicsit talán izgatottabb a szokásosnál, mint már megannyiszor próbálja értelmezni magát, de minduntalan csak különálló paírdaraboknak, és ételmaradékoknak tudja definiálni azt a halmazt, minek sem a tartalmát, sem a határait nem láthatja meg soha. Szintézisnek nyoma sincs. Természetesen nincsen kizárva, hogy neki van igaza.

Zsombor ma Tádéval osztrigát csipked hakell, hanem. Az egyik gyorsan felizzik, és furcsa medúzához hasonlatos hangot hallat. Tádé meg sem lepődik, sőt már számított valami hasonló jelenségre. Zsombor sem esik kétségbe, de annyit nem átall megjegyezni, hogy az izzat színe nem a megszokott. Tovább élvezik az élet egy nehezen körülírható szegmensét, de csakhamar kifogynak a lehetőségekből. Ez egy furcsa nap - gondolják, és megelégedve távoznak az osztrigáspulttól.

A kasszához fáradnak, és mire egy átlag ember fejben megszorozza a 286-ot 710-zel, már sorra is kerülnek. Zsombor tűnődik, vajon mennyi idő alatt szorozhatja össze egy átlag ember a 710-et a 286-tal. Elkezdi számolni, bár közben az idő mérésére már nem nagyon marad kapacitása. Zsombor becslése szerint az eredmény 200000 körül járhat, de mielőtt befejezhetné a műveletet sorra kerülnek.

Tádé arra gondol, hogy bárki tévedhet. Hazaérve otthon vannak.