“Dzsonnikám ne halkíts már le, nem tudom elmondani amit akarok”

S mit akart mondani?

“Mert gyerekek a zene, és az éneklés! És én imádom ezt! Énekelni! Zenélni!”

Ő tehát Pataki Attila (mellette a gitárom, mely csupa szappanos víz lett a buborékfújó géptől):

Ő pedig zenekara Dzsonni:

Ki vagyok én? Pontosabban Mi vagyok én, mégpontosabban mi nem vagyok már? Ezek a kérdések képezik a mai konyhaanalízis tárgyát, az alábbiak szerint (a konyhatermészettudomány eszközeivel).

Én vagyok mindaz, ami a testem körvonalán (ha úgy tetszik, héjján) belül helyezkedik el. Minden ami kívül esik rajta, az már valami más (már most elég gyengének tűnik ez a definíció, de erről még ne vegyünk tudomást).

Én vagyok a hajam is. Egy darabig. Aztán az egyik hajszálam aláhull, és már nem én vagyok. De mikortól? Az a kis hajszál mikortól válik szerves hulladékká helyettem? Amint leszakadt rólam? És ha leszakadva ugyan, de a hajkoronámba akadva még rajtam marad? Vagy csak húsz perc múlva lesz valami más? Amíg ki nem hül az aurája (ha van neki)?

A körmöm én vagyok? Kicsit bevágom, még akkor is? Ha már csak egy hajszál tartja a levágott körmöt rajtam, akkor az félig már valami más? De ne ragaggyunk le a szarunál.

A kezem én vagyok mindaddig, míg valaki azt egy elégségesre élezett karddal le nem vágja rólam. Ekkor egyértelműen a kar lesz valami más, a maradék pedig maradok én. Ugyanez két karral, sőt a lábakkal is működik. Egy fej egy felsőtesttel még mindig én leszek, a levágott végtagjaim pedig már nem. A fejem maradok én? Vagy - isten ne adj’ - leszedjük a bal arcomat, akkor még azért én maradok? Ez már túl véres. Különbenis, hamarabb véreznék el, mintsem ott viccelődjek végtagjafosztottan.

Kicsit nézzük meg közelebbről a már említett héjjat. Sőt ne kicsit, hanem nagyon közelebbről. Ez a héjj közelről nézve olyan dinamikusan változik, hogy szinte ott sincs. A legfelső hámréteg sejtjei, aranypofa kis lemezei folyton leválnak, újratermelődnek. Ott aztán lehetne vitázni róluk, melyik vagyok még én, melyik már nem. De - mégjobb - nézzük meg a kis atomjaimat. Az egyik még én vagyok, a másik már nem, vagy talán kicsit később majd megint igen.

A belélegzett levegőből mikor lesz Geri? Egy slukk ebből a Philip Morris-ból már Geri, amikor leszívom? Vagy később? Vagy soha, vagy már az volt, mielőtt még a cigit meggyújtottam volna? A kilélegzett levegő, a benne található darabkáim a tüdőmbe még az enyémek, az IC-be fújva már a vonat tartozékai?

Ha ezek között valahol volna is valamiféle átváltozás, az valószínűleg legalább olyan tettenérhetetlen (kicsit pontosabban fogalmazva hülyeség), mint a kilőtt nyílvessző pillanatnyi álló helyzetét keresni.

Kicsit felgyorsítva egy anyagcserekazánnak tűnök, akibe folyton áramlik be a sok finom input (miképp anyagi, aképp szellemi egyaránt), mintahogy szimultán dől ki az output. Ezeket egyenként valameddig magam(é)nak érezni, majd megint valami másnak, fárasztó lehet, és gyanúsan fölösleges.

Mégis a földet alkotó sok kavics, és vonat honnan tudja, hogy nekik együtt egy nagy földként a holdat kell vonzaniuk, és viszont? Külön külön nem lesznek föld. Egy vonat nem fogja elliptikus pályára kényszeríteni maga körül a holdat, ha épp arra jár. 100 vonat sem. De talán 752,598,541,002 darab vonat egy nagy gólyóvá gyúrva már valószínűleg megteszi. Igaz, néhányukat akkor már el lehet vinni máshova, attól még a többi vonzani fog szolgai módon.

Mikor lesz sok kis entitásból egy nagyobb? Ez nem tűnik pusztán emberi fogalomalkotásnak, hiszen egy szép napon a nap is rájön, hogy ő lesz a központi csillag, majd kicsivel később a sok nemes törmelék is a kék bolygóként kezd el viselkedni, nem úgy mint hétcsillió kavics. Vagy úgy is?

Hol vannan ezek a fogalmi határátkelők? Remélem sehol, valami sugallat azt akarja mondani, hogy nincsenek, hanem minden minden mindig. Igaz, ezt a következtetést látszólag nem nagyon vezette be semmi, de nem baj. A konyhafantasztikus elméletalkotás már csak ilyen.

Végre ittvan, megérkezett az újabb konyhafantasztikum, mégpedig az idővel foglalkozvást. Vágjunk is bele (így visszatekintve a konyhatudomány nr.001 sokkal helyesebb kis irat lett, de ez el ne riasszon bárkit is).

Kezdjük az órával, bár amit mondani készülök, elég triviális, bemelegítésnek mégis megteszi. Mi is egy óra (h). Legyen egy huszonnegyed nap. Az meg egy földfordulat, mint ismeretes. Egy év, az meg egy földkör (a nap körül). Amikor időpontokról, időtartamokról beszélünk, gyakorlatilag a történés viszonyát fogalmazzuk meg bolygónk mozgásához képest, semmi más nem történik. Ennek az egésznek egy másik bolygón nem volna túl sok értelme. Minket sem izgat, hogy a Plútó mennyit „fut”, amíg a főttojás már éppen jó.

Ottvan a fényév, sőt a fényperc is ott van. A nap tíz fénypercre van tőlünk, ahogyan a tudomány – az űrkutatás - azt elénk tárja. Vagyis a nap fénye, egy 144-ed földfordulat által „mutatott” időszelet alatt ér el hozzánk. Azt mondjuk ilyenkor, hogy a nap fénye által kibocsájtott foton ha elindul, akkor mire ideér, a föld egy 144-eddel már el lesz fordulva. Gyakorlatilag egyazon „időben és térben” történő mozgásokat hasonlítunk össze. Ez nem időmérés. Magához az idő fogalmához ennek nagyon-nagyon, de nagyon kevés köze van, ahogyan ezt én látom. Nevezhetnénk sokkal találóbban „mozgásösszehasonlítás”-nak, vagy változásviszonyításnak (igaz, ezek az elnevezések hosszabbak).

Ennyi erővel mérhetnénk az időt cigarettával is. De nézzenek csak oda, hiszen ez már elő is fordult. Vegyük szemügyre az alábbi példát.
-Mikor indulsz? – kérdezi az egyik.
-Egy cigi, és már úton is vagyok. – válaszolja a másik.

Nos, a fenti párbeszédben az időmérés metódusa semmivel sem különbözik a perc alapútól. Jóhogynem mingyár’ valami kis üvegcsével mérünk időt, hogy mondjuk mennyiszer folyik le rajta egységnyi homok. Ja, de.

Mondjuk hát el, hogy az idő fogalma sokszor keveredik össze a mozgás fogalmával. Ha minden megállna, egy nagy gigantikus „nem ér megmozdulni” érvénybe lépne, vajon honnan tudnánk, hogy az idő múlik? Vagy nem is múlna? Vagy múlna? Vagy mindegy, hogy múlna-e, vagy sem, ha egyszer úgyse’ mozog semmi? Ez utóbbi egy elég valószinű verzió.

Egész jól halad a dolog. Tehát ilyeneket, hogy óra, meg perc, meg cigi, már nem nevezünk időnek. Kicsit vizsgáljuk meg a jelen, múlt, jövő szavainkat (egyenlőre csak magyarul). Szinte mindegyik mozgásra is utal. De a konyhatudományos kutatások, és tézisek ugye mit sem érnek a megbízható gyenge példák nélkül. Ezért vizsgáljuk meg a buszmegálló tézist (ezt még Pécsen a 30-as járat ihlette).

Amíg várok a 30-asra az Ifjúság úton, addig a busz számomra jövő. Az én jelenembe akkor fog „belépni”, amikor meglátom az utca végén. Akik felém utaznak rajta, nekik már „rég” jelen a 30-as, de nekem mindaddig jövő, amíg nem lesz jelen az utcában. A jelenlét ügyesen összefonódik a jelen fogalmával (az angol „present” szó is ugyanezt a kettősséget mutatja). Az, hogy mennyire vagy informált, az nagy mértékben befolyásolja a személyes jelenedet, nem?

Azokban az időkben, amikor a bolt fél napi járóföldre volt (ez is egy szép fogalom, ahogy a bolygó forgása, és a telepes bácsi gyalogolása távolságmérésre szolgál), ha valaki a bolttól mégis egy perc alatt hazaért volna, az időutazónak számíthatott volna, pedig talán csak egy helikopterre szállt fel viccből.

Egyre konyhább ez az okfejtés, ennyire nem akartam elkanyarodni. De lehet, hogy mégis.

Gyorsan játsszunk el az időutazás fogalmával. Hamar mondjuk ki, hogy ha egy asztal van előttünk, akkor az később majd már hulladék lesz, ott meg majd elkezd oszlásnak indulni, sok kis állatka megeszi, tehát többek között mondjuk hangya formában is létezni fog majd. Nemsokkal ezelőtt pedig még egy fűrészüzemben készült, amit egy jókora „fa ciklus” előzött meg, ráadásul azelőtt meg egy mag volt, de az asztal van abból is, amit a fa élete során magába szipkázott a földből. Lényeg, hogy egy asztal az idő dimenziójában eléggé sokféle tud lenni, jóval több, mint egy asztal. Az anyag nem vész el, csak átalakul (hova is veszne el, micsoda egy hülye dolog ez). Ezt most picit tegyük félre - legalábbis az asztalt -, de el ne felejtsük.

Szóval ha valaki beszáll egy időgépbe, akkor ha mondjuk ő elindulna így visszafelé az időben, akkor ő maga is egyre fiatalabbá kellene, hogy váljon, sőt, az időgép alkatrészei is el kellene hogy „induljanak” a korábbi állapotuk felé. Vagy az anyag gyorsan csak a mi kedvünkért leduplázódik? Ha én vissza akarnék menni 1995-be, hogy megnézhessem moziba a Toystory-t, akkor a gondviselés gyorsan csinál belőlem, meg az éppen általam belélegzett levegőből, meg az előbb beharapott KitKat falatból egy biztonsági másolatot? Amit különben majd ott 1995-ben ráadásul gondosan leválaszt a ’95-ös anyagoktól? Ez így sehogysem jó, legalábbis nekem nagyon nem tetszik. Ráadásul ha csak két másodpercet akarok visszamenni, akkor meg ott leszek magamba kétszer? Hogyan képzeljem el?

Sehogyse. Nem időutazás nincs, hanem idő nincs. De ennyire ne rohanjunk előre, ezt most így én se értem, pedig én akarnám leírni. Vissza az időutazáshoz.

Akkor már inkább az időutazás menjen végbe spontán, tehát ha gondolok egyet, akkor legyek megin’ tizennégy éves (persze akkor anyagomban egyszeresen, ha érted mire gondolok). Rendben, akkor most tételezzük fel, hogy tizennégy éves vagyok, időutazva. Honnan is tudhatnám, hogy éppen időutaztam, ha egyszer minden visszaállt a ’95-ös állapotba. Megmondom, sehonnan. Sőt, abba sem lehetek akkor most biztos, hogy most nem-e éppen 2014-ből vagyok ide visszautazva. De megeshet az is, hogy tökmindegy, hiszen nem tudna senki sem a dologról. Magyarán a sok-sok időszelet nyugodtan létezhet szimultán, ugyanúgy, ahogyan az egyik fa sohasem lesz a másik fa ugyanabban a „tér-időben”. Érdekes, hogy a bekezdés elején még egyáltalán nem ezt akartam bekezdés-záró mondatnak.

Ha másra ez a pár bekezdés nem is volt jó, egy kicsit biztosan sikerült megmozgatni az idő fogalmát a tisztelt olvasóban. Elvégre a konyhfantasztikumok világa márcsak ilyen. Sokáig izgalmas a fonal, amit felveszünk, a végén meg tanácstalanul és bután nézünk magunk elé, vagy mögé, vagy mellé. Az benne az óriási, hogy nem frusztrálja az embert ilyenkor a folytonos következtetéskényszer.

Mindenesetre az asztal fogalmára egy újabb konyhatudományos értekezés már várományos, mivel ezt az egészet most még egészen szívesen csinálom. Ahogyan az időmérésünk bolygófüggő, úgy a távolságokat, irányokat, súlyokat, is gyorsan átnézzük valamikor, jólessz? Bár sok meglepetést nem okozhat, de mindenképpen dícséretes, hogy le is lesz írva. A sorok zárulnak, aki pedig idáig elolvasta, annak megköszönöm az érdeklődést.

Mint az már neked is biztosan feltűnt, kedves olvasó, a világban rengetegféle mintázttal (a szó rengeteg értelmében) találkozunk nap, mint év. Hogy mit akarok ezzel mondani, az derüljön ki később. Inkább lássuk azt a pár lényegre törő példát, ami mondanivalómat kellően előkészíti.

Polgár Zsuzsa, hazánk méltó büszkesége bárkit megver sakkban, ahogyan ezt már több mint elégszer be is bizonyította. A National Geographic jóvoltából megtudtuk, képes akár öt szimultán játszmát is játszani telefonon keresztül, azaz személyes jelenlét nélkül. Vagy egy perc alatt bárkit megver (a szó valóban egy perci értelmében). Döntéseihez Zsuzsi sokkal inkább az intuícióira hallgat, mintsem racionális érvekkel győzködi magát. Ahogyan ő maga is elmondta - és jó okos pszichológusok is -, a táblán megjelenő mintázatokat ismeri fel, valami hasonló könnyedséggel, mint ahogy mi, sima sakkmentes emberek olvasás közben (például most) egy szó képét “kapjuk el”, ahelyett, hogy elkezdenénk minden esetben kibetűzni azokat (az apróbetűs részben az idevonatkozó sokat idézett kísérlet).

Ahogyan ennek az arpó betűs szögevnek az olvasása közben is törtéink, az egyes betűk koknrét helyei a szavakon belül könnyedén felcserélhetőek, a szó “képét” mégis minden gond néklül el tudjuk olvasni, persze csak abban az esebten, ha nem kedzjük el egyenként kibteűzni a szavakat, hiszen akkor látnánk, hogy bizony a megelőző szavak némeliykének betűit gonoszul összeforgattam.

Zsuzsi történetéhez hozzá tartozott, hogy kivételes sakkozási képességeit kemény munkával fejlesztették ki, apuval közösen (miután apu pszichológusvolt, aki a ”zsenikészítést” kutatta). Meg lett mondva, hogy ez a tehetség nem egy Zsuzsival született dolog, hanem amolyan „utólagosan fejlesztett” valami. Ezen lehet vitatkozni, de ez minket most kevésbé érdekeljen.

Lényeg, hogy a sakktáblán rejlő mintázatok, azok kapcsolatai, kölcsönhatásai szállítják Zsuzsi számára az adott sakki kérdés válaszait, nem pedig a lehetséges következmények tudatos végiggondolása (kicsit nyers a fogalmazás, de elvégre ez a konyhatudomány). Tehát nem csupán arról van szó, hogy a sakk bárki számára elsajátítható összefüggéseit, szabályait pörgeti le fejben Zsuzsi játszma közben, csak épp csilliószor gyorsabban, mint annakidején, nem. Mindez kiegészül – neadjist’ helyettesítődik – a sakkozónő saját mintázat-rendszerével, annak feldolgozó apparátusával.

Ezek a minták természetesen iszonyatosan bonyolultak, megannyi kis részmintából állnak, mintacsoportokból, tehát rémesen organikusan, egy kegyetlen sakkgépezetté koherálnak. Ha Zsuzsi csupán pár másodpercig lát egy sakktábla-szituációt, könnyedén megjegyzi, de ugyanez nem működik, ha egy „sakkilag értelmetlen” elrendezést kell felidéznie. Azthiszem mindez messzemenően megkapó, és gondolatébresztő.

Hagyjuk kicsit Zsuzsit békén, a műsor úgyis még kéccáz évig megy a National Geographic-en. Inkább emlegessem fel annak a példáját (szintén valami ismeretterjesző műsor), ahogyan egy autista krapek bármekkora számot örömmel összeszoroz jóval gyorsabban, mint ahogyan azt mondjuk te egy számológéppel kiszámolod. Elmondása szerint - rendes tőle,hogy elmondta -, minden számnak van egy jól meghatározott, teljesen egyedi alakja (egy afféle síkidom lehet ez, ahogyan elképzeltem). A szorzat pedig nem más, mint két ilyen formának az egyesítése, az „uniója”, ahogy mondani szokás ezt. Ez már aztán tényleg nagyon lenyűgöző, és reményteljes.

De ottvan egészen egyszerűen a kottaolvasás, mint olyan. Ha valaki már próbálta „először”, az biztosan észrevette, hogy nem egyszerű (vagyis de, vagyis sokaknak az). Amikor valaki szimultán olvas-játszik egy zongoradarabot („blattol”, bár ez szerinetm egy nagyon gyengére sikerült szó), az – hogy szépen fejezzem ki magam - hót-ziher, hogy nem bogarássza egyenkét a hangokat, hanem szintén a pattern-eket kapja el, fogja fel, látja, tudja, érzi.

Ottvan a sudoku példája - amit saját bőrömön és agykérgemen tapasztalok (bár még csupán egy erős középhaladónak konsziderálom magam) -, hogy előbb utóbb óhatatlanul az ember felismeri a mintázatokat, annélkül, hogy az előzetesen kognitív úton bizonyítást nyerne. Ilyenkor szinte észre sem veszem, hogy használom. Olyan természetesen ottvan, mintha ott se lenne (érdekes megfogalmazás, de most ez marad).

Kifogyhatatlan a példák sokasága (morze, hangszeren-játszás, akkordok gitáron, zongorán, akármi-bármi). De mindenképpen közös ezekben a minta-alapú kézségekben, hogy az adott kis tudásegység, minta, egység elkezd élni. Olyasvalami világot kezdenek szervezni, mint amilyen a minket körülvevő „primőr” világ. Nem is véletlen, hogy az ember ezeket elkezdi elnevezgetni, hovatovább tulajdonságokkal felruházni. Ha nem is rögtön emberi tulajdonságokkal, de legalábbis egyéb racionálisan a dologtól távol eső tulajdonságokkal. Mit’tomén színes akkordok, hangok, hideg számok, halakra emlékeztető szám-eloszlások (sudoku terminológia), vagy ottvan a sétapálca (a hetes pár a pókerban), és még kismillió példa. Ha valaki egy szakterületen belül éveket tevékenykedik (bár szerintem az élet egészére ez ugyanígy analóg), óhatatlanul kis lényekké kezdenek válni a szakma egyes egységei, legyen az bármi.

Szerintem az ember onnan tudhatja, hogy valamit már igazán kezd elsajátítani, hogy elkezd ilyesfajta „élő mintákkal” feldúsulni az eszköztára, vagy mije. Talán ezzel az egésszel nem mondtam sokat, hiszen látszólag a „kézség”, „képesség”, „skill” fogalmait zörgettem, de talán mégsem lehet véletlen, hogy egy sportos autó olyan, mint egy sportcipő. Hogy szinte minden autónak az ember könnyen kiválasztja a „cipő-megfelelőjét”, vagy hogy a reflektorról a szemekre asszociálunk (ráadásul a látással ez szorosan összefügg). Ezer és ezer ilyen „kód”-ot tudnék még emlegetni, de most le kell rohannom krumpliért.

Visszatérve. Olyasmit akarok mondani azthiszem, hogy mindenkinek óhatatlanul kialakul a saját pattern-rendszere, az teszi a tudását sajáttá, sőt a tudás akár innen kezdődik igazán, így tud csak igazi eszközé lenni. Élvezetessé, aranyossá, naggyá, kékké, forróvá, kedvessé, akármilyenné válni. Ilyen kis „lény”-ekkel dolgozunk nap, mint nap (a szó különösen találó, hiszen megvizsgálva a szótőt - „lét” -, gyakorlatilag annyit tesz, létező, vagy ilyesmi). Meglátsz egy ajtót, beugrik róla ezer más nem közvetlenül „ajtói” gondolat is. Oké, hogy széles, vagy fényes, de ezzel együtt, beképzelt, vagy olyan, mint a Kevin Costner a Farkasokkal Táncoló eleje felé, vagy tisztára úgy áll ott, mint a kutya tegnap. Mit tudom én.

A kicsit elrugaszkodott bekezdéssel csak azt akartam érzékeltetni, hogy ezek az apró kapcsolatok behálózzák gondolatainkat, érzéseinket (észrevehetően alig válik el ez a két fogalom, és ez teljesen direkt van), szimultán mindent. Meggyőződésem, hogy ezekkel a dolgokkal is bátran élhetünk, hogy úgy mondjam tudatos formája lehet megismerésünknek, mindennapi-, vagy épp alkotó tevékenységünknek (sőt, az eddig leírtak sugallatából kiderül, hogy már azok is). Ugyanolyan tudományos – mindenestre tudományos-konyhafantasztikumos – eszközök ezek, mint bármi más „primőr”, biztos, bevált, megbízható (szerintem sok szempontból félrevezető, de legalábbis közel sem teljes) tudásbázisi elem.

Elég legyen mindebből lassan most már. Ami le akartam írni - legyen az bármi is -, azthiszem már leírtam. A Konyhafantasztikus-tudományos rovat első bejegyzése most már itt van. Jó régóta érett már a gondolat, hogy ez a rovat valamilyen formában testet öltsön, így aztán itt is van. Sőt a fentiekhez hasonló - javarészt vendéglátóipari egységi - beszélgetések hozták létre ezt a blogot egyáltalán (többek között). A sorozatban hamarosan benne foglaltatik reményeim szerin az idő fogalmával való könyörtelen leszámolás, a végtelen problémájának megcsomózása, a léptékek és határértékek, vagyis az átmeneti fogalmak megfoghatatlanságának következményei, és még ki tudja mennyi mennyi érdekes, vagy épp botrányosan érdektelen és triviális téma. Nos így.

Imhol a dialóg:

pub: ahoi:)
Juless: hali, paklicsere az asztalnal?
pub: kis szunet:)
pub: hogy elmondjam, hianyzik egy kerekem, ezert 8 masikat vasarolok majd a kozeljovoben:)
pub: milyen markat ajanlasz?:)
Juless: 8 masik…vennek egy pontiac grand prix, 1963ast…es a hetkoznapokra egy opel astrat
pub: es ha csak gorkorcsolyara lenne penzed?:)
pub: ugy ereztem meg fogod fejteni:)
Juless: ahh
Juless: siman nem

Tehát vettem egy görkorit, amit többféle névvel is illetnek, s ezt alátámasztandó itt egy Jóbarátokból ollózott idézet (és nem, fogalmatok sincs mennyi energiát fektettem abba hogy pontos legyen):

Monica: A tornacipő nem nehéz, Te is tornacipőben jársz.
Chandler: Nos, először is ezt már nem tornacipőnek hívják, hanem csuszinak vagy görinek. Deee talán már azt is hallottam hogy göci!

30 teljes éven keresztül uralkodott az az érzés rajtam, hogy nem estem eleget, de ennek vége!
Sőt! Értékes tapasztalatokkal gazdagodtam:

- Felejtsd el hogy tudsz egyensúlyozni. Fogalmad sincs róla.
- Soha ne habozz önként seggreülni ha meg akarsz állni egy tereptárgyba csapódás előtt.
- Ha seggreülsz, vigyázz, ne valaki más koriját találd el, mert mintát fest a farodra, ami nehezen múlik el.
- A lejtő egyáltalán nem a barátod!
- A két esés között eltöltött idő hosszúsága és élvezete egyenesen arányos.

Persze ennyire nem vészes a helyzet, a fentieket egy-egy eset (ennek a szónak a kétértelműségére is most jöttem rá) szülte, fejlődésem töretlen, hála mesteremnek, akibe szerelmes is vagyok, de nem emiatt. Illetve nem csak.

Mindketten mozdulatlanok a másodperc törtrészéig, amikor mozgásban vannak, ezzel együtt amikor megállnak, vagy épp’ mozdulatlanná dermednek, nos olyankor véget nem érő mozdulatokat végez testük minden porcikája, azzal teljes összhangban mindez, hogy a porcika, mint szó szerintem az elviselhetetlenség határmezsgyéjén mozog valahol.

Elmondható továbbá az is, hogy az összes mozdulatlan tárgy folyton mozog, és hallottunk már arról is, hogy a kilőtt nyíl gyakorta mozdulatlanul áll a levegőben, célját pont egy végtelennyire látva maga előtt.

Meleg nyár volt az idei.

-Írjál jobbat, baszod. - érvel Tádé.
-Nem. - útasít Zsombor el.

Jó sok galambra ráijesztettek, ahogy átsiettek az egyik főtéren a sok közül, de ez láthatóan csak a madarakat zavarta. Szegények mehettek megin’ egy kört, mielőtt újra a főtéren mászkálhatnak jól meghatározott céllal.

Az emberiség másik nagyjából fele eközben az igazak álmát alussza, hiszen ott este van. A föld fele mindig álmodik.

Zsombor váratlanul feszülten várta egy pontosan előrelátható végtelenül gyengén dramatizált filmjelenet végét. A jelenet végeztével zsebretett belőle valamit, bár erre semmilyen jel nem utalt éppen akkor. Máskor meg utalt, de az meg nem lesz ideírva.

“Félelmetes lehet vonatozni.” - gondolta egy kíváncsi tizenéves, aki még soha nem ült vonaton. Soha nem állt vonaton. Tanórák ötpercei közötti szünetekben fantasztikusan friss gondolatai támadtak ezután, de sajnos senkinek nem adta tudtára, sőt ő maga is el fogja felejteni nagyjából két év múlva.

“…Eszelősen türelmes hegyvonulatok némely dologhoz képest villámgyorsan gyűrődnek egymás alá-fölé, kialakítva a táj pillanatnyi arculatát, melynek legtöbbjük számára semmi egy jelentősége sincsen az ég egy adta világon. Kétségkívül bátrabb hegyvonulatok éreznek valami fogalomszerűt, amely a tájéhoz hasonlatos, de sokmindenre ugyan nem tudják használni, ráadásul más hegyek előtt vállalhatatlannak tartják ezeket a gyenge pillanataikat.

Egy merőben más dimenzióban merőben más enitások merőben más formában merőben más mértékekkel mérhető történéseket állítanak elő, a legycsekélyebb gyanúja nélkül a mi dimenziónk létezésének…” - olvassa Tádé egy nehezen megfogható blog sorai között.

Zsombor kenyeret szeletel ügyelve a szelet vastagságára, majd megunja, és nem ügyel a szelet vastagságára többé. Jóllakva azon nyomban elkezd újra éhes lenni, majd feltételezhetően kábé öt óra múlva újra ismét falatozásba kezd. Undorítja a több kilós marcipánok gondolata, a strucctojásból készült alig átsütött tükörtojáséval együtt. A naprendszert aznap nagyon nem érdekli semmi.

Először is itt egy kép, annak aki sosem látott ilyet még képen sem.

Á nincs mit.
Az tuti hogy jó nagy feje van (hat méteres ám), amiben a földkerekség legnagyobb agya található, még 9 kiló is lehet.
Ebből látszik hogy az ész nem függ az agy súlyától, mert ha így lenne akkor tökhíres feltaláló lenne az összes, de nem az. Szereti az óriáspolipokat, különösen megenni, ezt onnan sejtem, hogy én bizonyára nem úsznék 3 kilométert függőlegesen lefelé hogy találjak egyet ha utálnám.
A félreérthető mondatszerkezetből esetleg arra következtethettek hogy leúszok mert szeretem, de nem ám.
Mert töksok karja van és nyálkás.
Nem venném a számba az tuti.
Nnu.
A nevét onnan kapta hogy a beleiben van ámbra (nem, nem a fejében, ott az agya van. 9 kilós.), 400 kilónyi is lehet. Ez ilyen zsíros genya, tökrossz a szaga, és ha valamit ki akar hányni a cet akkor jön ez is. Fent marad a vízen és kijöhet a partra a hullámok hátán, ami azért tök jó, mert vannak akik grammjáért 20 dollárt is fizetnek, mert kurvából lesz a legjobb feleség, és büdös ámbrából lesz a legjobb parfüm.
Az előzőt csak úgy mondják szerintem, de az utóbbi tény.
Ilyet akart leölni Gregory Peck 1956-ban, de nem sikerült mert meghalt az igyekezettől, és még meg is fulladt. Annak Moby Dick volt a neve, ami lefordítva magyarra egészen vulgáris, de végülis a fajt angolul Sperm Whale -nek hívják, úgyhogy ne csodálkozzunk.
Egy ámbrás cet szerepet kapott Douglas Adams méltán híres Galaxis Útikalauz Stopposoknak című könyvében (ami nem keverendő össze a belőle készült filmmel, mert az hulladék).
Nem kellett sok szöveget tanulnia, mivel csak kb egy percig élt.
A valószinűtlenségi hajtómű bekapcsolása miatt ugyanis a korábban kilőtt két rakéta egyike lett Ő, a másika pedig egy cserép petúnia. A dolog szépséghibája hogy a rakéták egészen magasan voltak egy bolygó felszíne felett, ez a kettő meg leesett az átváltozás után, mert nem tudnak repülni. Gondoltam hogy idemásolom azt hogy mire gondolt a bálna miközben zuhant, de hosszú lenne.

Meggondoltam magam, itt van:

“… Mi történik? Öööö… bocsánat, ki vagyok én? Helló? Mit keresek
itt? Mit kezdjek az élettel? Mit értek azon, hogy ki vagyok én? Nyugi,
szedd össze magad… Ó! Ez egy érdekes érzés, mi ez? Valami ásító,
csiklandozó érzés a… a… talán jobb lesz, ha elkezdek neveket adni
a dolgoknak, ha valamire vinni akarom azon a helyen, amelyet világnak
nevezek, meg abban, amit ezentúl okfejtésnek hívok. Szóval legyen ez
az érzés a gyomor nevű szervemben. Idáig rendben. Oooó, ez egyre
erősebb. És hé, mi ez a fütyülő zajforrás? Elszáguldott amellett, amit
mostantól a fejemnek nevezek. Talán hívhatom… szélnek! Jó ez a név?
Megteszi… később talán jobbat is találok neki, ha már tudom, mire
való… Nagyon fontos valami lehet, mert jó sok van belőle. Hej! Hát
ez meg mi? Nevezzük… nevezzük faroknak… igen, farok. Hé! Hiszen
ezzel pompásan lehet csapkodni! Hű! Hű! Remek érzés! Sokat nem
változtat a dolgok menetén, de majd később kitalálom, mire jó. Nos,
van-e már összefüggő képem a dolgokról? Nincs. Sebaj, hűha, ez aztán
izgalmas, ennyi kitalálnivaló, ennyi élmény, ami mind rám vár,
szédülök az izgalomtól! Vagy a széltől? Igazán sok van belőle, nem?
És hű! Mi az ott, ami olyan sebesen rohan felém? Nagyon-nagyon
sebesen. Olyan nagy és sima és kerek, valami nagy és laposan hangzó
névre van szükség, mint… ööö… főőööö… föl… föld! Ez az. Ez jó
név lesz. Föld! Vajon barátságos lesz-e hozzám?”

Hatalmas, nedves puffanás következett, aztán csönd.